A Magyarországi Református Egyház története

Kálvin Kiadó, 1999. Összeállította és írta: Dusicza Ferenc

  • A kezdetek: a reformáció elterjedése

    A reformáció magyarországi terjesztésének kezdetektől fogva a legeredményesebb eszköze a prédikáció volt. Vándorprédikátorok járták a vidéket, akik a nép nyelvén hirdették a Szentírás igéit. A 15. században feltalált könyvnyomtatást szintén a reformáció terjesztése ügyének szolgálatába állították. Így esett meg, hogy az addig elvont tanító és idegen nyelvű igehirdetés helyett a nemzeti nyelvű igehirdetés addig példátlanul, a mindennapi élet része lett. A 16. század utolsó évtizedeire a protestáns vallásúak már a lakosság mintegy 80-90 százalékát tették ki. Ez három és fél, négymilliós népességet jelentett. A reformáció magyarországi terjedése éppen a nemzeti nyelvű prédikáció és a magyar nyelvű könyvnyomtatás következtében nagyon markánsan, bizonyos személyekhez is kötődött 1526 után. Ezek a személyek már jelentősebbek voltak az egyszerű vándorprédikátoroknál, külföldi egyetemeken tanult és tapasztalt igehirdetők, mai szóval teológusok voltak. Szavaik hatása mai fogalmakkal szinte leírhatatlan.

     

    Kevéssé ismert, hogy Magyarország a 15. században Európa egyik leggazdagabb országa volt. A világi és egyházi nagybirtokosok a gyenge királyok alatt csak a maguk érdekeit keresték, a birtokos nemességgel együtt keményen elnyomták a jobbágyságot, sőt a feltörekvő szabad paraszti rétegeket felkeléseik véres leverésével visszasüllyesztették a jobbágyi sorba. A mohácsi vész (1526) néven ismertté vált török elleni csatavesztést a nép nagy része, kora egyházának romlott hitélete miatt való isteni büntetésként (theodiceaként) értelmezte. Így az ország vallási, erkölcsi állapota szinte előkészítette a talajt a reformátorok vigasztaló igehirdetései által az evangéliumi magvetés számára.

     

    A nagy magyar reformátorok, Dévai Bíró Mátyás, Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Ozorai Imre méltó magyarországi képviselői voltak a nyugati reformátori mozgalmak legnagyobb tanítóinak. Közöttük is kiemelkedő volt Méliusz Juhász Péter, Debrecen püspöke. A valóban sikeres prédikátorok és tudós reformátorok teljesítménye mögött ott voltak a buzgó és szolgálatkész főurak, patrónusok is. A városokban a magisztrátusok álltak ki a protestánsok mellett, a főúri patrónusok pedig saját birtokaikon helyezték biztonságba udvari papjaikat, míg a vándorprédikátorok börtönből való szabadulásuk után nyertek nyugalmat egy-egy protestáns birtokon.

     

    A reformáció helvét iránya gyorsan terjedt, főleg Debrecenben és környékén. Ebben az időszakban, 1561-ben érkezett Debrecenbe Huszár Gál, a Felvidék reformátora, nyomdájával együtt. Méliusz Juhász Péter e sajtó segítségével több hitvallási iratot, egyházi rendtartást és számos más egyházi művet jelentetett meg. A reformáció merész vállalkozásai közé tartozott, hogy nemcsak a Szentírást, hanem a tanúságtétel és a tanítás feladatát is úgymond a világi egyháztag kezébe tette le. A debreceni egyházi élet képe határozottan követte a zürichi mintát. Az istentisztelet központja Istennek a nép nyelvén hirdetett igéje lett. Méliusz Péter püspök abban is követte a helvét irányú reformációt, hogy a közrend, a társadalmi élet, az iskola és a jogrendszer, sőt a nép testi és lelki egészsége iránt is nagy érdeklődést és segítőkészséget tanúsított.

     

    Az egyház szervezetének egységesítése útján mérföldkőnek számított az 1567-es Debreceni Zsinat a II. Helvét Hitvallás elfogadásával, a kelet-magyarországi területen élő református egyháztestek számára. Magyarország más tájain is, Felső-Magyarországon, Erdélyben, a török megszállás alatt álló területeken, valamint Nyugat-Magyarországon egymás után alakultak meg a református egyházkerületek, általában békésen szétválva a lutheri reformációt követőktől.

     

    A Magyarországi Református Egyház megerősödésének folyamatát nagymértékben támogatta a korszak legnagyobb szellemi teljesítménye, a teljes Biblia (Ó- és Újszövetség) magyar nyelvre való lefordítása. Károli Gáspár gönci lelkipásztor munkatársaival és pártfogói segítségével, akik között voltak nagy hatalmú és gazdag főurak is, elkészítette és Vizsolyban kinyomtatta az első magyar teljes Szentírást 1590-ben. A Vizsolyi Biblia és mellette a legnagyobb magyar zsoltáros költő, Szenczi Molnár Albert magyar nyelvre fordított genfi zsoltárai ma is megbecsült helyet foglalnak el a gyülekezeti életben.  

  • A 17. századi ellenreformáció korszakában

    A 17. század a megpróbáltatás és az üldöztetés idejeként köszöntött be a magyar reformátusok életébe. Ekkor kezdődött az ellenreformáció magyarországi korszaka. A Habsburg II. Ferdinánd király Pázmány Péter jezsuita érsekkel együtt visszafordította a török csapás theodiceáját, mondván: mindez azért következett be, mert a magyarok elfordultak Máriától, Magyarország "Patrónájától". Az ellenreformáció stratégiája szerint egyszerre igyekeztek politikai és irodalmi szinten is felvenni a harcot az úgynevezett "protestáns eretnekséggel" szemben. Uralkodói segédlettel a magyar főnemesi családok közül rögtön harmincat sikerült visszatéríteni a római katolikus vallásra. A pártfogó nélkül maradt protestánsok ellen pedig Pázmány Péter sugallatára alkalmazni kezdték a "cuius regio - eius religio"-nak (akié a föld, azé a vallás) a magyar közjogtól addig merőben idegen elvét.

     

    Magyarországon ebben a korszakban az ellenreformáció a protestáns népesség római katolikus hitre való visszatérítését tűzte ki célul. Akik erre nem voltak hajlandók, azokat 1673-ban rendkívüli bíróság elé idézték Pozsonyba. Harminckét felvidéki evangélikus és egy református lelkészt lázadással és a római egyház gyalázásával vádoltak meg. A felkínált királyi kegyelemre egy protestáns lelkész áttért, a többi lemondott tisztéről. Az eredményen felbuzdulva az ország egész területéről beidézték a protestáns lelkészeket és tanítókat. Azokat, akik semmilyen fenyegetésre sem tértek át, börtönbe vetették, majd Pozsonyból gyalog hajtották őket Triesztbe, ahol a prédikátorokat gályarabnak adták el. Kiváltásukra megmozdult az egész protestáns világ. Nagy nehézségek után De Ruyter holland admirális szabadította ki a magyar gályarabokat. Szabadulásuk a nyugati protestáns egyházak testvéri segítségével máig a helytállásnak és Isten megmentő szeretetének példája.

     

    Az ún. gyászévtized (1671-1681) nem csupán az erőszakos Habsburg rekatolizációs politika kiteljesedése, hanem a hitvalló bátorság máig ívelő példamutatása, az európai reformátusság együvé tartozásának és szolidaritásáriak kifejeződése is. A Gályarabok Emlékoszlopa Debrecenben, a Református Nagytemplom mögötti emlékkertben látható. A protestáns országok felfigyeltek a magyar protestánsok üldöztetésére. A katonai erőszakkal rekatolizáló hatalom egyre drágább árat fizetett néhány áttért lélekért. A protestánsok írásokban is cáfolták az ellenük felhozott vádakat, ezt követően erőszakhullám söpört végig az ország protestáns felekezetein: templomfoglalások, újabb üldözések, a Sárospataki Kollégium megszállása stb.

     

    Ilyen körülmények között érkezett el a régen várt esemény: a török kiűzése az országból. Ezután következett a rekatolizáció enyhébb hulláma, ami azonban újabb száz év elnyomatást hozott a magyar reformátusok számára. A vallási törvények, az úgynevezett vallási békék, a törökök Magyarországról való kiűzetése, a szabadságharcok minden eredménye ellenére a római katolikus "hitvédők" által kezdeményezett törvények gúzsba kötötték a református egyházak életét. Azonban Európában - különösen a protestáns országokban - elkezdődött a türelem és a felvilágosodás korszaka. A megállíthatatlannak tűnő rekatolizáció és ellenreformáció dühös hevülete némileg mérséklődött. 


  • Küzdelmek a 18. században, a Türelmi Rendelet

    Magyarországon II. József német-római császár 1781-ben adta ki a "Türelmi Rendeletet" (Edictum Tolerantiae), amellyel a nem katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát szabályozta, és ezzel 100 éves vallási elnyomatást szüntetett meg. A protestánsok (egy településen legalább száz család) ezentúl minden községben szervezhettek gyülekezetet, tarthattak lelkipásztort, nem voltak kötelesek a római katolikus plébános szolgálatával élni; neki fizetni. Építhettek templomot, de utcára nyíló ajtó és torony nélkül. Mindez azt mutatta, nem volt teljes a vallásszabadság. 


  • Az első presbitérium

    A reformáció századától fogva jól kirajzolódóan fellelhető az a gondolat, hogy a református a "magyar vallás", a német ajkúak pedig a lutheri irányzatnál maradnak. A Dunántúlon viszont jó hetven évvel később, csak a 17. században különül el egymástól a lutheránus és a református egyház. A 18. században a magyar református egyház alkotmányának jogi felépítettsége még kevésbé követte a kálvini vagy genfi alapokat, sokkal inkább a lutheri, melanchthoni, ún. konzisztoriális egyháztípust. Az egyháztanács (konzisztórium) a magyar szóhasználatban a zsinatot is jelentette, de a 17. századi zsinatokon még úgyszólván kizárólag a lelkészek vettek részt.

     

    1617-ben Pápán történt meg az első magyarországi presbitérium megszervezése. A Heidelbergben tanult Kanizsai Pálfi János úgy érezte, hogy a hazai viszonyok között rendkívül fontos lenne a kálvini egyháztípus, tehát a presbiteri rendszer bevezetése. Tudva vagy tudatlanul a nyugat-magyarországi reformátusság megmentése ehhez a lépéshez fűződik. A kibontakozó ellenreformáció döntő módon klerikusokban gondolkozott. Elgondolásuk szerint, ha a lelkészeket ki lehet iktatni az egyház életéből, akkor a gyülekezet oda hajlítható, ahová hatalmi szóval elrendelik.

     

    Ugyanebben az időben a megválasztott presbiterekből jött létre az egyház szervezettségének egy "második frontvonala". Ennek jelentősége éppen a "gyászévtized", a gályarabság idején mutatkozott meg. A lelkészeket elvitték, bebörtönözték, ugyanakkor a kényszerűségből hisz, harminc vagy éppen hetven évre pásztor nélkül maradt gyülekezetek, az ún. árva gyülekezetek nem veszítették el életképességüket. Lelkész nélkül is gyakorolták kegyességüket. Történt, hogy 1721-tó1 1781-ig nem volt lelkész egy Szentgyörgyvölgy nevű faluban. Az odahelyezett római katolikus plébános panaszkodott, hogy bár többször ajánlotta szolgálatait a helybéli református népnek temetés esetére, azok nem éltek vele. Sőt azt üzenték a reformátusok a plébánosnak, hogy meg ne merje őket zavarni szertartásuk végzése közben, mert akkor úgymond ők magukért jót nem állnak. A plébános leírása szerint: a temetés szolgálatát a református presbiterek maguk végezték zsoltárok éneklésével, hitvallások és a Miatyánk elmondásával. Így született meg az a pap nélküli liturgia, amely akár két, három vagy több nemzedéken át is megőrizte a reformátusságot. 1630-ban a Körmendi Zsinat minden dunántúli egyházközség számára elrendeli a presbitériumok megalakítását. 1646-ban a Szatmárnémeti Zsinat, az "öreg" Rákóczi György antipuritánus, antipresbiteriánus mentalitásához igazodva a presbitériumok felállítását elutasítja. Miután a Soproni Országgyűlés a vallási kérdések felett való döntést a király kezébe adja, ebből következően a református egyház közjogi helyzete, jogi személyisége eltűnik. Ettől kezdve csupán a világi kegyurak vannak abban a helyzetben, hogy szót emelhetnek a református vallás érdekében. Ennek következtében az 1700-as évekig kizárólag a világi egyháztagok viszik az egyház ügyeinek szervezett formában való képviseletét.

     

    1791-től, a Türelmi Rendeletet követően, a Budai Zsinatra összegyűlnek a négy egyházkerület lelkészi és világi képviselői. A Zsinaton a világi hegemónia megbontásának kísérletére ilyen kifakadások is elhangzanak: "örüljenek a pap uraim, hogy gyűlésünkbe bebocsátjuk őket..." Ilyen és ehhez hasonló szélsőségekből születik meg a paritás elve, amely szerint a lelkészi és a világi elem képviseleti szinten egyenlő számban jelenjen meg, és az egyházi kormányzat élén lelkészi és világi, tehát kettős elnökség vigye az ügyeket. Az egyházkerületek területi beosztása a XVIII. századtól kezdve követte a katonai kerületi rendszert, a felosztás pedig nem véletlenül dunai és tiszai, mert a folyók vízgyűjtő területeihez is igazodtak a kerületi beosztásnál. Ma négy egyházkerület van: a Dunamelléki, a Dunántúli, a Tiszáninneni és a Tiszántúli Egyházkerület.

  • Az egységes országos egyház létrejötte a 19. században

    Az egységes egyházban való élet vágya jelen volt ugyan a református közgondolkodásban, talán éppen a fennmaradásért, a hitért folytatott sok évszázados küzdelem által megerősödve, de soha be nem teljesedve. Négyéves előkészület után, 1881. október 31-én kezdte meg ülését a Zsinat Debrecenben. Ez a Zsinat vetette meg annak az egyházalkotmánynak az alapjait, amit aztán a későbbi országos zsinatok továbbfejlesztettek. Az alapok ezek: többségi rendszer, testületi kormányzás és a paritás. Központi szervként megalkották a zsinatot, ezt a 116 tagú, tízévenként összegyűlő legfelsőbb egyházi törvényhozó gyűlést, valamint az egyetemes konventet, amely 38 tagjával képviselte az országos egyházat a zsinat tevékenységének szünetei alatt. Az 1881-es Debreceni Zsinat legnagyobb teljesítménye: szervezeti szempontból ettől fogva beszélhetünk kerületeiben autonóm, de egészében mégis egységes magyar református egyházról.

  • További küzdelem a vallásszabadságért

    A magyar reformátusoknak folytonosan küzdeniük kellett a vallási egyenlőségért. Az uralkodó római katolikus egyház ugyanis minden adminisztratív eszközt bevetett, hogy a protestánsok életét megnehezítse.

    Végre 1848-ban a XX. törvénycikk kimondta, hogy Magyarországon nincs uralkodó vallás. A bevett vallásfelekezetek: a római katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház között egyenlőség és kölcsönösség van, ezek egyházi és iskolai költségei állampénzből fedezendők. A törvény betartására nem kerülhetett sor, mert az 1848-as magyar polgári forradalom és szabadságharc bukása után az osztrák hatóságok nyílt parancsban, "pátensben" rendelkeztek az egyház alkotmányáról. Csak e pátens visszavonása után rendeződött ismét a protestáns egyházak és a zsidó hitközségek közjogi helyzete.

     

    A szabadságharc idején a protestáns egyházak egyértelműen a forradalom ügyét támogatták. A Dunamelléki Református Egyházkerület felhívást intézett lelkészeihez, hogy vegyenek részt a szabadságharcban. 1849. április 14-én az evangélikus vallású Kossuth Lajos a Debreceni Nagytemplomban ülésező képviselők előtt hirdette ki a Függetlenségi Nyilatkozatot. A debreceni református püspök körlevélben üdvözölte a Habsburg-ház trónfosztását, ám szeptemberben már arra kényszerítették a császáriak, hogy hódoló istentiszteletet rendeljen el egyházkerülete gyülekezeteiben Ferenc József tiszteletére.

     

    A szabadságharcot követő megtorlás éveiben nyilvánvalóan a református és más protestáns egyházak szenvedtek a legtöbbet, mert a hatalom bennük a rebellió egyik támaszát látta. A rossz emlékű pátens elleni harcban egyházunk nemcsak saját szabadságáért, hanem a nemzet szabadságáért is harcolt, majd a megtorlások során szenvedett. 

  • A 19. század, a polgárosodás korának egyháza

    Magyarország alkotmányos szabadságát az 1867-es kiegyezés állította helyre, s fokozatosan visszaállt a református egyház belső szabadsága is. A dualizmus korának egyházpolitikai alapja az 1868. LIII. tc. volt, amely a törvényesen bevett felekezetek viszonosságáról szólt, és kimondta, hogy 18 éves kortól szabadon lehet átlépni egyik felekezetből a másikba.

     

    A polgári fejlődés magával hozta a vallásos élet formálissá válásának jelenségét. Az iparosodással együtt járó társadalmi átrétegződés az egyházi élet új formáit követelte meg, amelyek azonban csak részben jöttek létre. A század második felében kibontakozó liberális teológiai irányzat alkalmatlan volt arra, hogy az evangéliummal elérje a hagyományos paraszti közösségekből kiszakadó, faluról városra került embereket. Az egyházi életnek később az angol és a német mintát követő belmissziós tevékenység adott új impulzusokat. A bibliakörök, a személyes lelki gondozás és a társadalom elesettjeinek intézményes felkarolása együtt alkották ennek az új stílusú egyházi munkának a tartópilléreit. Az egyház tehát a kor liberális egyházpolitikai törvényei között küldetésének megfelelően a társadalmi megbékélést munkálta.

     

    Az 1914-es világháború kitörése után a tábori lelkészek nem csak lelki vigaszt nyújtottak a szenvedő katonáknak, hanem részt vettek ápolásukban, mentésükben is. A református egyház lelkészei, miként más egyházak lelkészei sem a fegyvereket áldották meg, hanem a harctérre kényszerített szenvedő embereket. 

  • A 20. század változásai között élő egyház

    A statisztikai adatok alapján az alábbi kép tárul elénk a századforduló magyarországi reformátusságának területi és lélekszám szerinti megoszlásáról az 1910-es adatok szerint. A reformátusok száma 1870-hez viszonyítva több mint félmillióval gyarapodott. Az öt egyházkerületben összesen kétmillió-hatszázhúszezer református élt. A Dunamelléki Egyházkerületben nyolc egyházmegyében 484 ezer református élt, 268 anya-, 43 leány- és 6 missziói egyházközségben. A Dunánttúli Egyházkerület híveinek száma kilenc egyházmegyében 266 ezer, 286 anya-, 33 társ-, 84 leány-, 39 fiók- és 12 missziói egyházközségben. Az Erdélyi Egyházkerületben 19 egyházmegyében 539 anya-, 77 leány-, 1322 fiókegyházközségben és szórványban élt a 462 ezer református. A Tiszáninneni Egyházkerületben nyolc egyházmegye működött, itt 281 ezer református élt 356 anya-, 23 társ-, 80 leány- és 171 fiókegyházban. Lélekszám szerint a Tisztántúli Egyházkerület volt a legnagyobb: 13 egyházmegyéjében 1 millió 130 ezer református élt 577 anya-, 390 fiók-, 4 társ- és 45 leányegyházközségben. Minden egyházkerület rendelkezett teológiai akadémiával ill. fakultással. Az öt egyházkerületben tehát összesen 2 620 000 református élt 2026 anyaegyházközségben, 2062 lelkész, 454 tanár és 2965 tanító szolgálatával.

     

    Az első világháborút követően a trianoni békekötések után területének kétharmadát elvesztett Magyarországgal együtt a Magyarországi Református Egyház Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék elvesztése során tagjainak felét vesztette el. Az utódállamokból megindult menekültáradat és a háborút követő gazdasági bajok között a trianoni traumára az evangéliumból fakadó válaszadással adós maradt az egyház. Igaz, hogy a győztes nagyhatalmak által is támogatott propaganda bizalmatlanságot táplált és szított a szabadelvűséggel rokonszenvező reformátusok iránt. A világháborút követő polgári és kommunista forradalom szellemi útkészítőiként állították be őket, akik a zsidókkal és a baloldali elemekkel együtt felelősek voltak a bekövetkezett eseményekért. Vajon miként is alakult valójában az egyház sorsa az 1918-19. évi forradalmak idején? Az 1918. októberi ún. őszirózsás forradalom vezető pártjainak programjában számos egyházellenes kitétel is volt, miszerint feudális maradványoknak tekintették az egyházak tevékenységét és létét. A Tanácsköztársaság ideje alatt pedig számos, a vallásos életet és az egyházakat korlátozó rendelkezés született. Az egyházi iskolákat államosították, az egyházi földeket állami kezelésbe vették, a hitoktatást kitiltották az iskolákból. A szembeszegülőket a vörös terror sújtotta, amelynek egyházi áldozatai is voltak. A Kommün azonban mindössze 133 napig tartott, amikor a vörös terrort a fehér terror váltotta föl.

     

    Az első világháború után hatalomra jutott kormányok politikáját a "keresztyén-nemzeti" elv vezérelte. Ez a politika természetes szövetségesének elsősorban azt a politikai katolicizmust tekintette, amelyik felelevenítette, reprezentálta és inspirálta az Árpád-korba visszanyúló hősies nemzeti erényeket. Jóllehet, a református egyház is élvezte az államhatalom támogatását, a hivatalos politikai-társadalmi irányításra számarányánál is jóval kisebb befolyást tudott gyakorolni. A nacionalizmus kísértése természetesen a református egyházat sem kerülte el. A magyar református egyház két világháború közötti története azonban mégsem azonosítható a nacionalizmusba hajló, a magyar nép vagy éppen faj magasabbrendűségét, kultúrfölényét hangoztató irányzattal.

     

    Az egyház belső élete jelentős lépésekkel haladt tovább. 1931-ben megszületett az egységes református Ágenda (istentiszteleti rendtartás), 1934-ben életbe lépett az új egyházi törvénykönyv A lelkészek és a presbiterek országos szövetségei, valamint az ifjúsági egyesületek nem maradtak érzéketlenek a súlyos társadalmi problémák iránt sem. Az első világháború után új teológiai irányzatok léptek a liberális teológia helyébe. A holland református teológia hatása alatt álló ún. történelmi kálvinizmus bontakozott ki először a maga erőteljes református öntudatra és küldetéstudatra nevelő munkájával. A kálvini örökséget más irányzatok is magukénak vallották - így az ún. egyházias kálvinizmus, amelyik az egyesületi munka helyett inkább a gyülekezetben folyó munkát állította a középpontba. Az európai teológiatörténetben döntő változást hozó dialektikai teológia sem ismeretlen a két világháború között. Lelkes hívei vannak külföldet járt ösztöndíjasok és teológiai tanárok között, akiknek hatása azonban inkább csak a II. világháború utáni egyházi nemzedék életében válik széles körben érzékelhetővé.

     

    A két világháború közötti korszakban, tekintettel arra, hogy a magyar kormányzó református vallású volt, a Református Egyház próbált felkapaszkodni a "másodosztályú" államegyház pozíciójába, az őt ért sérelmek és hatalmas veszteségek miatt érzett lelki elégtételre való vágyakozás következményeként. Ha a magyar református egyház nem is támogatta mindenben szolgalelkűen a két világháború közötti magyar politikát, arra mégsem volt ereje, hogy megakadályozza a revíziós politika következményeit, az antiszemitizmus törvénybe iktatását, majd a német megszállás után az embertelen pusztítást. 1941-ben a harmadik zsidótörvényt már egyértelműen elutasították az egyházak képviselői, de a törvényerőre emelkedést már nem tudták megakadályozni. Püspöki szinten beadványokkal igyekeztek menteni a menthetőt. Az egyházi vezetés beleegyezésével létrehozták a Jó Pásztor nevű szervezetet, amely a budapesti Skót Misszióval együtt hatékony mentő munkát végzett az üldözöttek mentésében. Egyéni és szervezett akciókkal sok életet sikerült megmenteni.

  • Az egyház a II. világháború után

    A második világháborút követően, 1948-ban az állam egyezményben igyekezett szabályozni viszonyát az egyházakkal. A kommunista ideológia és a hatalmi politizálás elemeibe, főként a harcosan ateista és antiklerikális irányvonalába sehogy sem illett bele az egyházakkal való korrekt viszony gyakorlata. Bár az Egyezmény egyik lényegi eleme volt a szabad egyház szabad államban elvének hangsúlyozása, talán mivel az állam - szovjet függősége miatt - maga sem volt szabad, ezt a létformát az egyházaktól is igyekezett mindenáron megvonni. Egyszerűen szólva az egyházak, így a Magyarországi Református Egyház számára is egy újabb vészterhes korszak előjelei bontakoztak ki.

     

    A kommunista párt, későbbi állampárt az ún. "szalámitaktikát" követte, nemcsak politikai ellenfeleivel, hanem az egyházakkal szemben is. Álljon itt néhány példa cinikus és számító érvelésükre: mivel - úgymond - az egyházak lényegéhez nem tartoznak hozzá az iskolák, az egyházi iskolákat államosították. A következő állami döntés volt az iskolai hitoktatást felszámoló taktikus lépés, amely szerint az ún. fakultatív hitoktatás sokkal magasabb rendű (hiszen önkéntességen alapul), mint a kötelező hitoktatás, ami megint csak nem tartozik az egyház lényegéhez. A szalámi taktika szerinti felszámolás következő lépése volt annak megtervezése, hogy először a főváros iskoláit kell megtisztítani a kettős nevelés melegágyát jelentő hitoktatástól, aztán néhány év múlva a megyeszékhelyeket, még később a járásokat és a falvakat.

     

    E fokozatosság véghezvitelére azonban a negyven év kevésnek bizonyult. A református egyház külső és belső életére rányomta bélyegét a második világháborút követő politikai harcokban a szovjet segítséggel hatalomra segített, kommunista ideológiát követő állampárt minden döntése. Az 1956-os forradalomig az egyház és tagjai nyíltan ki voltak téve mindennapi atrocitásoknak, csakúgy, mint az ország minden polgára, aki nem csatlakozott az akkor "győzedelmes" hivatalos állami ideológiához. Mivel a kommunista állam saját törvényei szerint élhetett és élt is az egyházak életébe való beleszólással, az egyháznak a hatalommal való érintkező felületén élő egyházi emberek, főleg a vezetők nagy megpróbáltatásoknak voltak kitéve, közöttük többen éppen az állampárt kiválasztást motiváló jelenléte és hatása által kerültek magas pozícióba. Az egyház vezetősége és népe ezért némileg eltávolodott egymástól. A kezdetben szinte halálra ítélt egyház később társutasként, vezetői személyében a politikai rendszer részeként volt kénytelen élni napjait. 

  • Az 1956-os forradalom

    Ennek a korszaknak próbált véget vetni 1956. A forradalomnak nem az egyházak voltak a főszereplői, ám néhány hétig ők is reménykedhettek a szabadságban. A forradalom nyomán több hónapig ismét volt hitoktatás az iskolákban. A hősies kísérlet, melynek során az egyház is megpróbálta levetni magáról azokat a béklyókat, amelyeket a vele szemben ellenséges hatalom rákényszerített, elbukott. A dolgokat azonban már nem lehetett ugyanúgy folytatni tovább. Az egyháznak is voltak mártírjai, akik között lelkészek fizettek életükkel a forradalomban való részvételért.

     

    Az 1956-os forradalom bukása után a megtorlások és büntetések a forradalom egyházi résztvevőit is keményen sújtották. A mártírok emlékezete hivatalosan tiltott dolognak számított, csak a legszűkebb körben merték idézni emléküket. Ma a budapesti Ráday Kollégium falán emléktábla hirdeti nevüket.

     

    Később a politikai konszolidáció társadalmi hatása az egyházak életében is éreztette hatását. A régen kőkemény és militáns kommunista ideológia egyre érezhetőbben kezdett úgymond felpuhulni. Hallgatólagos kompromisszum alakult ki a kormányzat és a társadalom között. A társadalom átvette a fogyasztói társadalom néhány jegyét ("gulyáskommunizmus"), cserében viszont lemondott az ideológia és a rendszer nyílt kritizálásáról. Ebben a miliőben az egyház képe sok tekintetben változott. Az egyházkerületek történelem során kialakult területi számaránya eltolódott. Míg korábban nyugatról keletre haladva a reformátusok számaránya és százalékaránya folytonosan nőtt, addig korszakunkban a Kelet-Magyarországon nagy tömbökben élt reformátusság domináló jellege visszább szorult. A városokba költözött lakosság arányához képest az ottani gyülekezetek száma erősen csökkent.

     

    Ennek a folyamatnak előidéző tényezői voltak, amelyek között vezető szerepet játszik a Zsinati Tanács 1946-ban kelt bűnvalló nyilatkozata arról, hogy az egyház prófétai tisztét nem teljesítette hűségesen, nem vigyázott az igehirdetés tisztaságára, a szeretetben meglassult, a hatalmasokkal megalkudott és így tovább. A bűnbánat emlegetése a világi hatalomnak igen jól jött bizonyos vonatkozásokban. Az eljátszott prófétai tiszt emlegetése megfosztotta az egyházat attól az erkölcsi alapjától és jogától, hogy felemelje szavát a rendszer üldözöttei és kitaszítottjai mellett. A bűnbánat következménye a kritikai hang elnémítását, a politikai vezető erőhöz való lojalitás legfőbb erénnyé tételét és az új társadalmi rendnek már-már a legfőbb jóval való azonosítását szolgálta. Az államhatalom szemszögéből nézve erénnyé vált a visszavonulás a templom falai közé, ahonnan kilépni csak hívásra volt szabad és lehetséges.

     

    Az egyesületek feloszlatásával az egyházi élet megjelenési formái közül a kisközösségekre igényt támasztó megoldások nemkívánatosnak nyilváníttattak. Integrálás helyett elfojtás következett be, megrontva ezzel az általános egyházi közérzetet. Az egészséges párbeszéd helyett az ébredési mozgalom így került illegalitásba az ún. hivatalos egyházzal szemben. A párbeszéd egyébként általánosságban is hiányzott az egyházkormányzati stílusból. Ezeknek az állapotformáló körülményeknek és torzulásoknak logikus következménye volt a társadalmi krízishelyzetekben megnyilvánuló bizalmi válság az egyház vezetésével szemben.

     

    Az egyházkép változásában természetesen nagyon nagy szerepet játszott az a társadalmi változás is, amelynek következtében a református egyház társadalmi bázisát jelentő parasztság hagyományos életformája a hivatalos állami politika célkitűzéseként sikeresen szétzúzatott. A szekularizált környezet kihívásaira az egyházak nem tudtak megfelelően reagálni. A laikus egyházi elem marginalizálódása, az egyház- és vallásellenesség, a kontraszelekció nagymértékben járult hozzá az egyházi élet jó néhány területén tapasztalható színvonaleséshez, a hiányosságok néma eltűréséhez. Közben nemzedékek születtek és nevelkedtek egyházi háttér nélkül, a templomba járás továbbra sem volt a haladó szocialista embertípus ismertetőjele. Mivel a kommunista ideológia gyakorlatilag nem tanított erkölcsöket, az egész magyar társadalom maradt el az európai humanitás színvonalától, és sodródott át egy csalódott, sikertelen falanszter népévé. Néppé, akitől a proletár nemzetköziség el akarta venni nemzeti azonosságát, önbecsülését, a vesztett háború okán a "bűnös nép" sztereotípiáját sulykolták belé, gondolkodását a kényszer-materializmus határolta be, Istenét és hitét az ateizmus akarta eltörölni. Ehhez járult még az állampárt politikusainak cinizmusa, amellyel azt hirdették, hogy a szocialistának nevezett társadalom a lehető legjobb, de mindenesetre jobb, mint a múlt volt és jobb, mint a nyugati világ társadalma. Ilyen közegben elméletileg az egyháznak rengeteg tennivalója lehet. Meggyőzni az embereket Isten igazságáról, hirdetni a Szentírás igéit, vigasztalni a népet a próféták módján, gyámolítani az elesetteket, együtt sírni a sírókkal és együtt örülni az örülőkkel.

     

    Az egyház minden megerőtlenedése, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig voltak az egyházban, akik képviselték a hitet, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így a Magyarországi Református Egyház népétől sem. Sőt, inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták a felnövekvő nemzedékeknek. Az egyre inkább magára találó egyház újra kezdte építeni szolgálatának eszközeit, templomok és szeretetintézmények épültek. A hatvanas évektől kezdődően érezhető fejlődés volt tapasztalható az egyházi funkciók épülésében. Ismét volt könyvkiadás, elkészült az új magyar bibliafordítás, és soha nem látott példányszámban talált olvasókra a Könyvek Könyve. Határok közé szorítva, megkötöttségek között, de mégis magára talált a jövő biztató jeleként az egyház gyülekezeteinek élete. 

  • A rendszerváltó időkben

    1989-től kezdve megállíthatatlanul járta át az egész térséget az úgynevezett rendszerváltás. Magyarország elöl járva, a szovjet rendszer bukásának mintegy előszelét megérezve, elsőképpen nyitotta meg határát Nyugat felé. Akkori keletnémetek ezrével lépték át a határt a magyarországi Hegyeshalomnál, és a Berlini Falat is hamarosan lerombolták. A kelet-európai nemzetek és egyházaik megszabadultak a szovjet rendszerű állampárti, kommunista elnyomástól, elszigeteltségtől. Az egyházak életkörülményei szintén drámai módon megváltoztak. Felszámolták az Állami Egyházügyi Hivatalt, a hajdani állampárt egyházakat regulázó elnyomó szervét. 1990-re megszületett a IV számú törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról. A törvény I. fejezete így rendelkezik: "1.§. A lelkiismereti és vallásszabadság mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog, amelynek zavartalan gyakorlását a Magyar Köztársaság biztosítja."

  • 2009. május 22.: az egységes Magyar Református Egyház

    Megalakult az egységes Magyar Református Egyház, miután az alkotmányozó zsinat tagjai 2009. május 22-én, pénteken délelőtt Debrecenben ellenszavazat nélkül elfogadták az Alkotmányt a Debreceni Nagytemplomban. Az Alkotmányt a hazai református egyházkerületek, az erdélyi, a királyhágó-melléki, délvidéki és kárpátaljai magyar református egyházrészek püspökei látták el kézjegyükkel. A szlovákiai magyar református egyház nem csatlakozott az új szervezethez, de képviselői jelen voltak és kinyilvánították együttműködési szándékukat. A döntéssel a Kárpát-medencei magyar református egyházrészek alkotmányjogi egységét mondták ki. Az alkotmányozó zsinat ülésén tizedikként csatlakozott a Magyar Református Egyházhoz az Amerikai Magyar Református Egyház is.

     

    Becslések szerint 15 ezren látogattak el Debrecenbe a magyar reformátusok alkotmányozó zsinatára és hálaadó ünnepére május 22-én. Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke azt mondta a történelmi eseményről, hogy nem született új egyház, „jó nekünk a régi”. Az Alkotmány aláírása egy folyamat következő állomása volt, amelyhez vannak, akik azonnal csatlakoztak, vannak, akik a jogi formát nem tudták vállalni, de a közösségvállalásukat kifejezésre jutatták, azzal, hogy eljöttek pénteken Debrecenbe. – utalt a püspök a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházra.

     

    „Ami most történt nem más, mint amikor egy keretéből kiszakított festményt, újra vissza helyezünk a keretébe. A keret nem járulékos díszítőelem, hanem tartja a képet. A magyar reformátusság május 22- én keretet adott” – hangsúlyozta a püspök.

     

    További részletekért kattintson ide!

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Péld 20,1–16

„Nem szánt ősszel a rest, de ha majd aratni akar, nem lesz mit” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink